Ha valaki még nem ismeri ezt a Reményik Sándor verset, akkor most itt az alkalom. Tegnap többek közt erről is beszélgettünk „egy” jó pohár Jekl féle portugieser mellett a srácokkal. Sajnos még mindig sok benne az igazság.
Természetesen a II. világháború utáni kommunista politikai vezetés száműzte az akkori magyar „irodalmi életből”. Ha valaki kicsit már olvasgatta Reményik Sándor verseit rögtön rájön miért. Magyarság, Isten, Hit, Nemzet, Trianon, Erdély! Ezt valahogy nem bírta és most sem bírja az elvtársi gyomor. És lám itt ér össze a múlt és a jelen. Azt csak remélni merem, hogy a jövő nem. Addig is olvassátok el és merítsetek erőt belőle.
Reményik Sándor - Erdély magyarjaihoz
Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
Idők lavináját ernyedt karok
Ha többé fel nem tartják!
De mi simuljunk össze, magyarok!
Kiáltó szó ha nem lehettünk már:
Egy titkos társaság legyünk!
Kivándorolni, elbujdosni? Nem!
Mi innen nem megyünk!
Nagy szalmatüzek lángjából marad
Szívünkben egy marékizzó parázs --
Égő világoknál ezerszer izzóbb
És izzóbb nála nem lesz semmi más.
Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
Egy néma jelszót kikopogtatunk,
Mint jeladást a Katakombák mélyén:
"Magyarok maradunk!"
Idők mélyén vajúdhat sok halál,
Sok minden meglehet,
De oly koporsót nem gyárt asztalos,
Mely minket eltemet.
Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
Virágot, lombot ős-magyar fánk: nyelvünk,
S romolhatatlan erőnk árja zeng:
"Örök az élet bennünk!"
Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
A lefojtott szó erősebb a jajnál,
Nyílt szónál több az allegória
S a vértezett szív a vértezett karnál.
A lefeszített rúgó izmai
Nem engednek, de erőt gyűjtnek lassan,
Nagyobb erőt szül nagyobb elnyomás,
Míg döngve visszapattan.
Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új,
Ha kiszaggattak: új gyökeret vertünk.
Mi tudjuk, mit jelent: balszél, ha fúj.
Nem tagadom: jöhet még zord idő,
Sok mindent nem lehet majd mérni,
Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz,
Csak a szívünk fog verni.
De magyarul fog verni!
HÁ
