A nyári szünet és a politikai uborkaszezon vége felé lassan el kell kezdeni gyűjteni az erőt testben és lélekben is az őszi feladatok előtt. Ebben a nem túl meleg nyárban azért remélem mindenkinek sikerült egy kicsit kipihennie magát. Szent István ünnepe és a nagy tűzijátékozgatás előtt olvassátok el ezt a Sajó Sándor verset.
Azt hiszem, van mit tanulni belőle. Itt is, ott is.
Bár tudjuk, hogy ott a másik oldalon nem nagyon értik ezeket az értékeket (se). És azt is meg kell jegyezni, hogy az EU-s választási pofon óta még a nemzeti értékeink köpködői és sutba dobói is igyekeznek némi piros-fehér-zöld trikolorba csomagolni éppen aktuális hazug böffeneteiket.
Éppen ezért is javaslom, vegyük komolyan Sajó Sándor évszázados figyelmeztetését.
Sajó Sándor: A SZABADSÁG ÜNNEPÉN
Zászlók lobognak, szónokok beszélnek,
A honfi érzés, im, hogy fölhevül!
De a szabadság örök istenének
Csak szóban áldoz rendületlenül…
Merõ szokássá lett a szent imádság,
Népét a költõ ettül óvta bár,
S melynek rég lessük büszke szárnyalását,
Szabadságunk csak tört szárnyú madár…
Míg himnuszt zengünk hõseink korának,
Arcunkba vág a szégyen ostora;
S míg örök vágyunk megújulva árad,
Lelkünkbe zúg egy zordon szó: soha!…
– Szállhatsz a múltba, szent emlékezetre,
Rajongva léted szent eszményiért:
De rút valóság kacag a szemedbe,
Hogy ünnepelned, népem, nincs miért…
Majd egyszer!… majd ha ösvényedre gátul
Zord tilalomfa többé nem kerül,
Ha szíved, mely most titkolt búra fájdul,
Tud majd akarni rendületlenül,
Ha majd a vágy, mely örökül maradt rád,
Erõt is ad, hogy bátrabb tettre kelj,
S valóság lesz az álmodott szabadság,
Én nemzetem, majd akkor ünnepelj!…
(1904)
