Sajnos nem volt olyan szerencsénk az idei március 15.-i ünnepégen az időjárással, mint tavaly. Akkor csodás napsütésben és kellemesen langyos melegben ünnepelhettünk. Idén az ég is megérezte, hogy egyre borúsabb a helyzet kicsiny hazánkban. Ennek örömére délutánra kiadós kis esővel lepett meg bennünket az ünnep alkalmából. Bár meg kell jegyeznem, nem mintha tavaly azért lett volna jobb idő, mert a helyzet is jobb volt.

A budapesti eseményekkel most nem kívánok foglalkozni. Megteszi azt helyettem más. Inkább az esztergomi megemlékezésről írok, ahol szerencsére azért másképpen mennek a dolgok, mint a fővárosban.

Itt nem csuktak le senkit. Bár nem is kiabált senki. Azért furcsa érzések mégis keveregtek bennem a honvédtemetői megemlékezés közben. Olyan igazi kettősség érzés, ami komolyan elgondolkodtatja az embert.

Rögtön a megemlékezés elején valaki mellettem, még a koszorúzás előtt megkérdezte, hogy milyen zászló van az esztergomi és a nemzeti mellett. Az osztrák, válaszoltam. Azért ez is elgondolkodtató, hogy ma együtt loboghatnak ezek a zászlók. Két egykori ellenségé… Miként együtt nyugszanak a magyar és az osztrák katonák is a föld alatt, nem messze onnét, ahol éppen álltunk. Vajon mit szólna ehhez Petőfi, Bem vagy Kossuth? Őszintén kíváncsi lennék rá. De ez sajnos csak kívánság marad, maximum csak találgatni tudnék. Bár egy biztos, a helyiek egykor nem véletlenül temették a környékbeli csatákban elesettek földi maradványait egy helyre.

Az is érdekes volt, ahogy a szocik fiatal üdvöskéje huncutul mosolyogva koszorúzott a több száz magyar szabadságharcosnak végső nyughelyül szolgáló szomorúan szikár, mondhatni megcsontosodott síremlék előtt. Mindegy, lehet, hogy csak zavarban volt, mindenesetre elég furcsán viselte magát a kisasszony.

A legbizarrabbak azonban – bármilyen meglepő - nem is a szocik voltak, hanem a még mindig létező magyar kommunista párt. Igen, így csupa kisbetűvel. Bár most nem kívánok belemenni, hogy miért merészeltem leírni, hogy „a még mindig létező”. Bátran kijelenthetem, bárhol és bármikor merem vállalni: bár ne létezne már! Például azért sem, mert már önmagában a párt elnevezése is a demokrácia pofátlan arculcsapása. De ez most mindegy és nem is ez a lényeg.

Szóval álltam a megemlékezők közt, éppen Kossuth-ékról, a magyar és az osztrák zászlóról elmélkedve, amikor meghallottam és megláttam, hogy az esztergomi kommunista párt is koszorúz. Szép mi? Gondoltam, na jó, volt már ilyen. Nem ez az egyetlen arcátlanság kis hazánkban. De aztán néhány perccel később, a kommunisták után szorosan az esztergomi 56.-osok is koszorúztak. Bár az is igaz, hogy nem ugyanahhoz a síremlékhez helyezték el a koszorút. Hogy ez csupán a véletlen műve volt vagy direkt történt így, azt valószínűleg már nem tudom meg. Közben meg szépen csendben csordogált a hangszórókból a Kossuth nóta. „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje…” Erre az eső is rákapcsolt egy kicsit és komótosan, de annál biztosabb módón potyogni kezdett az égből. Mint a hagyomány szerint anno, amikor Kossuth Esztergomba érkezett, hogy katonákat kérjen az esztergomiaktól a haza megmentésére. Az esztergomiak meg, hogy a várakozás könnyebben teljen hozzá költöttek még egy versszakot a Kossuth nótához. („Esik eső Kossuth Lajos kalapjára…”)

Szóval csak álltam a „nagy” gondolataimmal és éppen, akkor, amikor azon elmélkedtem, hogy most mire gondolhatnak az 56-osok, így a kommunisták után koszorúzva, - szóval akkor – egy fiatal srác elkezdte énekelni a hangszóróval együtt a Kossuth nótát. Spontán, önmagától, csak úgy. Hát nem vagyok egy túl érzelgős típus, de ha nő lennék, biztos eleredtek volna a könnyeim ott helyben. Ez a srác csak úgy, natúrban, önmagától, ösztönösen, valami belső késztetésre kezdett el énekelni. Ezt nem lehet megtanulni. Ezt nem lehet senkibe beleverni, beleégetni. Ez ott van és kész! És egyszer csak előjön. Csak úgy, mert kell, és ki akar törni onnét belülről!

Ez az egész kis történetféleség csak néhány nappal a nemzeti ünnep után csapódott le bennem. Azt hiszem, ez is egy mintapélda volt. Kérem szépen ez ma Magyarország! Ez 2009.-ben a Március 15.-ei ünnepség!

Szólás és vélemény-szabadságtalanság, ahogy Feri szereti! Szájbefogós, szemüvegletépős, fletóista szuper nagyi védkommandósan! Testüreg motozó „Draskovics-pandúrok” rendőr kapitányságosan! Demszky rikácsolás hármas kordonnal védve, egymagában emlékezve! Nesztelenül meglapuló cumisüveg, különösen veszélyes eszközzé átminősítve! Komcsi koszorúzás „alig 100 milliót gyilkoltunk meg világszerte” módra, 56-os szósszal körítve.  Borult ég! Fölborult, sárban tapicskoló föld és rend! Eső! És még több eső! De a lényeg mégis megmaradt: A KOSSUTH NÓTÁT DALOLÓ MAGYAR SRÁC! Igen, így csupa nagybetűvel…

Végül pedig az üzent:

Drága, leharcolt kommunista barátaink, emeszpések és munkáspártosok:

Ha tetszik, ha nem! Ő a jövő!

Hát kérem, röviden és tömören, hogy egy esztergomi szocialista klasszikussal éljek: Ez van!

HÁ