Trükkisztán. Igen, Trükkisztán, így hívják azt a szép kis országot, amiről most írni fogok. Lakóit is csak így egyszerűen trükkménnek nevezik. Bár az is igaz, hogy egyszer nagyon régen más volt ennek az országnak és lakóinak is a neve. De arra már nem nagyon emlékszik senki sem. Azóta annyira lételemükké vált fent a nagyok közt és lent a kicsik közt is a trükközés, hogy már egészen megbarátkoztak trükkménségükkel.

Állítólag valamikor a nagy honvédő háború után özönlöttek be ebbe az országba az őstrükkmének, hogy felszabadítsák az országot a nagy és rettenetes gonosz hatalma alól. Ami, amúgy tényleg elég rossz volt. Aztán a drága jó trükkmének oly jól érezték magukat a nagy „felszabadítás” után, hogy úgy döntöttek, mégis maradnak. Először még ők sem tudták, hogy meddig, de biztos, ami biztos, hát maradtak. Így estek cseberből, vederbe a trükkménekkel. Elnyomó után, elnyomó jött…

A trükkmén hatalomátvétellel, diktatúrával, „ellenforradalommal” és módszerváltással most nem kívánok foglalkozni. Legyen annyi elég, hogy még ma is sok olyan trükkmén ül a trükkisztáni parlamentben, akiknek vér tapad a kezéhez. De erről nem szívesen beszélnek még maguk a trükkmének sem. Hogy miért, azt nem nagyon tudni. Sokukat nem is érdekli igazán semmi, el vannak foglalva a maguk kis túlélésével. Örülnek, ha nem fagynak meg piciny, vékonyfalú kaptáraikban, ahol olcsó árpalevet kortyolgatva bámulhatják az Állami Trükk Víziót (ATV). Bambulják a Trükkzike és a Trükkónika show-t.  Nekik ez jó. Nekik ez elég. Nem is akarnak többet. Hogy is akarnának, hiszen apáik is ebben éltek és ükapáiknak se volt igazán mit aprítani a tejbe. Ráadásul a trükkmén oktatás sem akarta, hogy a trükkmének elkezdjenek gondolkodni. A gondolkodástól, de főleg a szabad gondolatoktól féltek leginkább a Trükkológiai Minisztériumban. Ki is adták a parancsot, hogy „A buta trükkmén a legjobb trükkmén!” Hiszen a buta trükkmén nem gondolkodik túl sokat, vagy ha mégis akkor lefoglalja a trükkvíziós butítás. Szóval le van róluk a gond. Ehhez tartották is magukat a jó trükkmének és bölcs pártjuk vezetői.

De nem minden trükkmén hagyta ám magát becsapni. Voltak olyan trükkmének is, aki minden kényszer ellenére sem akartak jó trükkmének lenni. Szervezkedni kezdtek. Tanulni, művelődni. Elkezdték kutatni múltjukat, hagyományaikat, kultúrájukat. Egyre kevésbé voltak büszkék trükkménségükre és egyre jobban keresték valódi énjüket és nevüket. Az eredmények egyre boldogabbá tették őket. Új ismeretségek, barátságok születtek. Egyfajta bajtársiasság is kialakult köztük. S táboruk napról-napra egyre népesebb lett, míg az ellen egyre inkább csak fogyott.

A Trükkológiai Minisztérium első embere, a legnagyobb, mármint a legnagyobb orral rendelkező, a trükkmányfő nagyon nem nézte jó szemmel a kialakuló mozgalmat. Főleg azért nem, mert egyre többen vették észre, hogy a trükkisztáni rendszer egyre több sebből vérzett. Szinte nem volt már ép eleme a trükkmén államnak. Mindent szétzüllesztettek, hiszen őket csak a hatalom megtartása vezérelte. Az elhibázott 100 napos, 3, 4, 5, illetve 10 éves trükkipari programok miatt a trükkisztáni gazdaság romokban hevert. Az egy trükkösért már alig adtak valamit a külföldi bankok. A trükkmének, akiknek nagy része hitelből élt, szinte napról-napra nyomorgott. A gyárak bezártak és sokan az utcára kerültek. Az oktatást teljesen szétverték. Az agresszió csak terjedt és terjedt. Nem volt megállás! Meggyilkolt és megvert tanárok, diákok, sportolók és tüntetők szegélyezték az egyre jobban újra diktatúrára emlékeztető rendszer hazugságoktól nyikorgó szekerének útját.

Egyszer csak egy vigasztalhatatlanul borongós napon megmozdultak. Odáig merészkedtek, hogy már tömegesen is tüntettek a trükkmének. Egyre többen és többen vonultak az utcára és követelték, hogy a nagy trükkös menjen már el és hagyja őket békén. Nem akarunk már a múltban élni! Elég volt a sok trükkmánságból! Szabadságot a Népnek! Nem leszünk tovább trükkmének! - skandálták több ezren.

És láss csodát –bár senki nem hitte volna- az imák meghallgatásra találtak. A trükkmányfő egy szép tavaszi napon „önként” lemondott. Nagy volt ám a boldogság a trükkmének között. Mindenki reménykedett, tervezgetett és bizakodva nézett a jövő elé.

De sajnos csalatkozniuk kellett. Ismét csak egy trükk volt az egész. A trükkmányfő csak mással akarta elvitetni a készülő balhét. Hiszen annyira tönkretették és szétzüllesztették az országot, hogy a balhé szinte bizonyosan garantált volt.

A lemondott trükkmányfő és trükktársai hosszú napokon át agonizáltak az utódlásról. Vajon kit lehetne lenyomni szegény trükkmének torkán? Vajon ki lesz az a balfácán, aki hajlandó marionett bábuként úgy táncolni, ahogy azt a háttérből a nagyorrú exvezér kívánja? Mivel, hogy ekkor a trükkmének nagyjának már volt valami sütnivalója, így egy épeszű sem vállalta el a trükkmányfői pozíciót. Illetve volt egy, hatalmas bozontos bajusszal, de az annyira bomlott elméjű volt, hogy még saját párttársai se merték őt megkockáztatni.

A jelölések csak úgy záporoztak hosszú napokon keresztül, a visszautasítások nem különben. Volt is nagy riadalom a pártközpontban. Hát senki nem akar trükkmányfő lenni ebben a Qrvaorszában?- kiáltotta az extrükkmányfő. Akinek egyébként régen dédelgetett terve volt, hogy Qrvaországra keresztelni Trükkisztánt. S, amint ezt kimondta, mintegy isteni szikrára, bevillant a mentő ötlet. „Klónozás…” mormogta kaján kis mosollyal a szája szegletében. „Klónozás…”

Annak rendje és módja szerint le is klónozták a nagyorrút. Bár egy kis sértődés lett is, mert az orr nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, és egy kicsit gágogott is az új jelölt, de a hasonlóság így is megdöbbentő volt. Lett is nagy öröm! Megvan a megmentő! Sőt egyesek odáig ragadtatták magukat, hogy egyenesen messiásnak kiáltották ki. Bár az is igaz, hogy volt egy-két morgolódó trükktárs, de azoknak rögtön betömték a szájukat néhány tízmillió trükkösről szóló csekkel. Hogy a néppel mi lesz, arra senki nem gondolt közülük. „Majd ellesznek valahogy, ahogy eddig is.” – mondogatták.

Az új trükkmányfő másnap gyorsan ki is gágogta az új trükkmány programot. Amiben mindenkit felszólítottak, hogy az éltető oxigén már igencsak fogyóban van. Ezért mindenki kap a nyakába egy kis bőr hurkot, amit egy központi szabályozórendszerrel látnak el. A rendszer automatikusan úgy húzza egyre szorosabbra a hurkot, ahogy az ország oxigén hiánya épp megkívánja. Hiszen megmondták, hogy most mindenkinek spórolni kell az oxigénnel. Most nem lehet csak úgy úriasan nagy levegőt venni! Az kéne még csak! Bár néha felvettek némi trükkitelt is az össznépi fulladás előtti utolsó pillanatban, de igazi megoldást nem találtak. Csak fuldokolgattak szép csendben tovább.

Így kezdett el Trükkisztán lakossága napról-napra egyre jobban fuldokolni. Minél jobban fogyott az oxigén, annál jobban húzták össze hurkot. „Minél kevesebbet szívsz, annál több mard!” adták ki a jelszót. Persze csak egymás közt tették hozzá röhögcsélve, hogy: „Nekünk”.Aztán a nagy spórolásban egyesek meg is fulladtak. Éppen ezért egyre többen vágták át a bőrhurkot a hatósági tiltás ellenére és kezdtek el lélegezni. Tüntetéseket szerveztek, hogy elmondják, van más megoldás is az oxigén hiányra! Új növényeket, virágokat, fákat és erdőket kell telepíteni, hogy több oxigén termeljenek, ami éltető erejével áramlik majd szét a testben és teszi ismét munkára alkalmassá azt.

Egyre többen és többen mentek az utcára. De a Trükkbelügyi Minisztérium egyre több és több trükkőrt küldött ki, hogy verjék szét a tüntetőket. Törött csontok, betört orrok és kilőtt szemek kísérték „dicső” kezük munkáját. A szegény trükkmének már a küzdelem feladásán gondolkodtak. „Úgyse nyerhetünk. Megint csak jól elvernek, és aztán mehetünk a börtönbe.” – sopánkodtak. Miközben így búslakodtak, megalázva, összetörve, mint valami forgószél jött a hír: „Egymillió trükkmént a parlament elé! Már nem számít semmi se! Vegyetek ki fizetés nélküli szabadságot, hisz úgy sem ér már semmit, és nem is fog, ha nem mozdultok már végre!”

Néhány órán belül a trükkmének szinte egy emberként vették ki a fizetés nélküli szabadságukat. Mindenki, a gyárak munkásai, az orvosok, a tanárok, a diákok, a közalkalmazottak, a magánvállalkozók, sőt még az otthon munka nélkül fuldokolgatók is felálltak és kimentek a trükkisztáni parlament elé. Ott leültek és egy tapodtat sem mozdultak.

Lett is nagy riadalom, telefonálgatás, csapatösszevonás a Trükkológiai Minisztériumban, de egyszerűen nem bírtak elég trükkőrt ráuszítani a makacsul kitartó tüntetőkre. Kevesen voltak az egymillióval szemben. Közben a gyárak, az iskolák, a hivatalok és úgy egészében minden leállt az országban. Nem működött semmi sem. Senki nem akart semmit csinálni a trükkmányfő parancsára. Drága volt, de nem volt más választás, hiszen a trükkmányfő további ámokfutása sokkal többe került volna.

Végül kialudtak a fények, leállt az összes gép és minden elcsendesült. Vaksötét és síri csend szállt Trükkisztánra. Mindenki lélegzetvisszafojtva, némán várta mi lesz. Szinte végtelenül telt el az első perc. Aztán eltelt egy óra. És még egy. És még egy. Már jócskán benne járhattak az éjszakában mikor valaki, beosont a parlamentbe. Csendesen osont az ódon falak közt. Sután botorkált folyosóról, folyósóra, teremről, teremre. Mikor az utolsó szobába is benézett, megdöbbenve vette észre, hogy az egész parlament üres. Mindenki elszelelt. A nagyorrú, a gágogós, meg az összes többi trükktársa. Csak hűlt helyük maradt. Senki nem tudta hová mentek. Otthagytak csapot, papot. Lett is nagy öröm, dinom-dánom és vigasság országszerte, hogy ily szépen megszabadultak istentelen elnyomóiktól. Folyt a bor, koccantak a pálinkás poharak, szólt a zene, s eztán éltek boldogan az idők végezetéig, még ha talán az egész igaz se volt.

Hogy ebből a meséből mit hisz el és mit nem a kedves olvasó, azt rá bízom. De azon mindenképpen gondolkodjunk el, vajon mi lenne, ha holnap egy millióan mennénk a parlament elé és addig nem mozdulnánk onnét, amíg nem hagyják a népet dönteni saját sorsáról, ha már itt nálunk is így „elqrtak” mindent ezek a hírhedt-nevezetes trükkmén miniszterek és trükktársaik.

(Csak a szerzői jogok véget: Az „elqrtak” szót az „Elqrtuk” című, 2006-ban megjelent, több kiadást is megélt bestseller alapján, „Qurvaország” volt miniszterelnökének nem hivatalos engedélyével használtuk)

SÜN! (HÁ)