Az alábbiakban Heer Ádám a Fidelitas megyei elnökének Hősök napi beszédét olvashatjátok:
Tisztelt emlékezők!
Május utolsó vasárnapján a csatákban és harcokban elesett katonákra emlékezünk. Azokra, akik életüket adták egy kicsiny, de mégis oly csodálatos hazáért. Azokra emlékezünk ma, akik nélkül talán ma nem lennénk itt. Azokra emlékezünk, akik nélkül talán ma nem állhatnánk itt magyar földön magyarként. Ha ők nincsenek, ki tudja, ma talán tatárkánt, törökként, németként, vagy esetleg oroszként állnánk itt.
Sajnos be kell valljam, úgy érzem, hogy manapság a „hősök napja”, mint kifejezés nem igazán létezik a fiatalok gondolataiban. Nem akarok kertelni, mindig is az őszinteség híve voltam és azt, hiszem most sem hallgathatom el, azt, amit igaznak vélek. Sajnos a mai fiataloknak sokkal inkább hős egy semmirekellő, bitang maffiózó, vagy egy nagyképű celeb, valamelyik népbutító valóság showból, mint egy a hazájáért küzdő magyar vitéz, aki viharvert történelmünk során, annyiszor állt ki becsülettel és tisztességgel a többnyire túl erőben lévő ellenséggel szemben. Persze, tudom, vannak kivételek, de kérem, éppen ezért engedjék meg, hogy röviden beszéljek a „Hősök napjának” eredetéről.
"A hősök emlékünnepe egy 1917-es törvényre vezethető vissza. Akkor mondták ki először, hogy „nemzetünk hősi halottainak kegyeletteljes tiszteletét megfelelő módon kifejezésre kell juttatni és az utókor számára meg kell örökíteni". Másfél évvel az első világháború kitörése után felmerült a szervezett formában történő tisztelgés. Akkor, amikor egyre sűrűbben érkeztek haza a hősi halálról, eltűnésről szóló értesítések. Azt is kezdeményezték, hogy minden település kőemléket állítson, az elesettek nevével. Az 1917-es VIII-as törvény írta elő: őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében. Minden község, város, anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökítse meg mindazok nevét, akik lakói közül a hazáért életüket áldozták fel.
1924-ben már a „Hősök emlékünnepé"-ről rendelkezett törvény. Ebben írták elő, hogy a háború hősi halottjaira szervezett megemlékezést tartsanak május utolsó vasárnapján. „A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914–18. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket áldozták fel. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül az élő és jövendő nemzedékek hősi halottainak dicsőségére minden esztendő május havának utolsó vasárnapját, nemzeti ünnepnapot, mint a Hősök emlékünnepét a magyar nemzet mindenkori hősi halottainak szenteli." A törvény tehát nemzeti ünnepként határozta meg a hősök emlékünnepét.
A második világégés után újabb nevekkel szaporodott a hősök sora. Egy 1942. április 25-én kelt rendeletben az ünnepet kiterjesztették az 1938. után elesettekre is. Kimondta: 1938 óta új hősök áldozták életüket a hazáért, emléküket ugyanolyan kegyelettel kell őrizni, mint a korábban elesettekét. 1945-ben még országszerte megtartották a hősök napját, de szerényebb keretek között és már nem számított nemzeti ünnepnek. Az új hatalomnak nem volt ínyére a megemlékezés, hiszen azokról a honvédekről szólt, akik jórészt a szovjet hadsereg ellen harcolva estek el.
Közel ötven évig csak titokban lehetett gyertyát gyújtani értük, aztán 1989 májusában ismét tarthattak nyilvános megemlékezést."
Manapság már lehet ünnepelni, emlékezni. Sőt kell és kötelező. Nem kell finomkodni, igenis a hazáért küzdő hősöknek kijár a tisztelet és az elismerés, akkor is, ha tudjuk, hogy nekik elsősorban a haza ügye számított és nem a díszes ünnepségek. Hogy miért mondom mindezt? Mert hová vész, mivé lesz az haza, az nemzet, amely nem tiszteli a neki életet adó ősöket, elődöket. Ha elfelejtjük hőseinket, szép vitézeinket, aranyos dolmányba öltözött huszárjaink gyökértelen, hontalan nemzet leszünk saját hazánkban, amely ki van szolgáltatva minden szélnek. Jöjjön az kelet vagy akár nyugat felől.
Tisztelt emlékezők!
Beszédem vége felé köszönet szeretnék mondani mindazoknak, akik nem hagyják kihunyni a lángot. Azoknak, akik mindent megtesznek, azért, hogy a magyar katona hírneve, múltja, jelene és jövője mindig az őt megillető helyre kerüljön a magyar nép tudatában.
Sajó Sándor: Magyar zászló.
Mikor csatába viszik a katonát,
Fölesketik az ezred zászlajára;
Hogy tűzön-vízen, - minden poklon át
Követi hiven s harcait megállja;
S küzd, fárad érte mindig emberül,
Hogy tiszta színén soha folt ne essék; -
E célért élni rendületlenül
Nehéz dicsőség, boldog kötelesség.
Im, itt a zászló ifjú katonák!
Esküdjetek a magyar lobogóra;
Hogy követitek minden poklon át
S egyiktek sem lesz soha árulója!
Nem kell nagyhangu esküt tennetek:
Csak nézzetek rá édes, tiszta hévvel
És dobbanjon meg ifjú szívetek
Magyarságtoknak büszke érzetével!
Hitvány, akit ez érzés nem hevít, -
Ha nincs, mi szívét lángolásra szítja;
Hidegen nézi zászlónk színeit
S megszentelt selymét ronggyá aljasítja
- Ki lelke mélyén ember és magyar:
Eszményeinknek képét festi rája,
S legyen bár sorsunk gyász vagy diadal,
A harcot érte hűséggel megállja!
Nemzetlétünknek felséges jele,
Magyarságunknak büszke foglalatja.
A honfiérzés egybeforr vele
S keble oltárán szentséggé avatja;
A csüggedőben megifjul a hit,
Edzettebb lesz a harcok lelke tőle, -
Munkára serkent, biztat és tanít
A rajta lengő bűvös szó: előre! …
E szóra egykor, hősök harcterén
Csodákat müvelt égő honszerelmünk;
Ma más munkára int az őserény,
Más fegyverrel kell didadalra kelnünk.
Előre! tettre! – vívd a nagy csatát
Ezernyi munka hős verejtékével:
Emeld magasra, sorsunk zászlaját
A szíved, elméd, karod erejével!
Szeresd e zászlót, magyar ifjuság!
Jertek köréje, harcok katonái!
Honszeretetnek zengve himnuszát
Szent hivatás itt hadisorba állni!
- Csókdossa napfény: legyen ragyogó,
Lengesse hírnév: egész világ lássa!
Egyetlen kincsünk e lobogó;
Ezzel kell jutnunk szebb föltámadásra!
Nemzetlétünknek fenséges jele,
Nagy álmainknak féltett lobogója! …
A szem, ha ránéz lélekkel tele,
Rebbenjen Isten kék egére róla;
S hálát rebegve míg magasba hat
A honfiérzés szárnyaló fohásza; -
Keljen belőle magyar öntudat
És nyíljon ajkunk ilyen vallomásra:
E hármasszín a lelkemen ragyog,
Számomra nincs szebb ezen a világon;
E lobogót én, mert magyar vagyok,
Hűséggel védem, szeretettel áldom;
Kalaplevéve hódolok neki,
Mint a hívő a Krisztus keresztjének, -
Mert magyarságom hitét lengeti,
S a jövendőt is akként hirdeti,
Hogy ő az út, az igazság, az élet! …
