Az alábbiakban Heer Ádám a Fidelitas Országos Választmányának alelnöke, megyei elnökének a Kommunizmus Áldozatainak emléknapja alkalmából elmondott beszédét olvashatják:
Tisztelt Megemlékezők!
Sokan sokféleképpen fogalmazták meg, hogy mi az élet. Az egyik nézet szerint, ha megpróbáljuk a kérdést a lehető legegyszerűbben, minden érzelemtől mentesen megvizsgálni, akkor látható lesz, hogy az élet sok-sok apró és nagyobb döntés összessége. Sok-sok jó és remélhetőleg, minél kevesebb rossz döntés következménye, eredménye. A mi és mások döntései.
A világtörténelem leggyilkosabb eszméjének áldozatai – a kommunizmus áldozatai – is hoztak döntéseket. Ki ilyet, ki olyat. És azok is, akik meggyilkolták, vagy megkínozták őket. Egyik ilyet, a másik olyat.
Gondolom sokan ismerik a „Te mit tettél volna” kérdéseket?
Például:
- Te mit tettél volna, ha megkínoznak, és azt akarják, hogy áruld el barátod, bajtársadat vagy tulajdon apád? Ha nem teszed, megölnek.
Ezek nagyon nehéz kérdések. Lehet rá így is, meg úgy is válaszolni. De ezekkel a kérdésekkel alapvetően van egy probléma. Még pedig az, hogy éppen maga a kérdés tereli el az ember figyelmét a lényegről.
Mert igazából kit érdekel, hogy mit tettem volna én? A karosszékből vagy a konyhaasztal mellől válaszolva? Békében, nyugalomban?
Azt hiszem, hogy a kérdés mibenléte sokkal inkább az, hogy akivel megtörtént ez a szörnyűség hogyan döntött. Mert ott a döntés komoly, éles és hideg valóság volt. Vér, fájdalom és szenvedés. És nem karosszék, konyhaasztal, béke és nyugalom, mint, amikor minket kérdeznek ugyanerről.
Ők döntöttek. Volt, aki meghúzta a ravaszt és volt, aki nem! Volt, aki sírva vallott. És volt, aki az emberi gonoszság legválogatottabb kínzási módszerei ellenére se mondott egyetlen árulkodó szót sem vallatóinak.
De van egy másik oldala is ennek a kérdésnek. Még pedig az, hogy a kérdés természeténél fogva sokkal többen tudnak véleményt nyilvánítani, akik meghúzták a ravaszt, vallottak vagy elárultak, mint, akik nem. Hiszen többnyire ők maradtak életben. Akik nem működöttek együtt a gyilkosokkal, azok közül - érthető módon – kevesebben tudnak véleményt nyilvánítani ebben a kérdésben. Sajnos azok, akik még eltudják mondani az igazat egyre kevesebben vannak, mint azok, akiknek elemi érdekük, hogy elrejtsék, elhazudják az igazságot az utókor elől.
Mentség vagy dicsőség? Árulás vagy kiállás? Becstelenség vagy becsület?
Nem egyszerű kérdések, és mégis azok. Nem egyszerű, mert a kommunista múlt elhazudozói még manapság is mindent megtesznek, hogy minél jobban összekutyulják az igazság felé vezető szálakat.
Másfelől pedig, mégis olyan egyszerű, mint az egyszeregy: mert az igaz tettek, és döntések - még, ha oly régen történtek, és még, ha oly sok hazugság is telepedett rájuk - beszélnek hozzánk a múltból. Csak nagyon csendben kell maradni, ahhoz, hogy meghalljuk őket a szavak és értékek meg-megújuló jelentésének szándékosan összekavart bábeli zűrzavarában. De nem kívülről füllel, hanem belülről lélekkel érthetjük csak meg. Mert még a halottak is tudnak beszélni, ha becsületben és tisztességgel a lelkükben haltak meg. Az igaz tett üzenete örökkévaló és halhatatlan, csak a rátelepedő hazugságok változnak a kor igényei és érdekei szerint.
És, ha meghalljuk, megértjük a becsület és a tisztesség szavát, a kommunizmus áldozatainak üzenetét, amiről a mai világ gúnyos, lenéző mosollyal a szája sarkában nap, mint nap szándékosan megfeledkezik. Akkor nekünk kell felerősítenünk az áldozatok és a halott hősök szavait. De nem erősítőkkel, megafonokkal és hangosan ordító torokkal. Hanem úgy, hogy nem feledjük a hősöket és az áldozatokat.
Emlékezünk és emlékeztessünk, hogy voltak olyanok, akik életüket, szabadságukat és egzisztenciájukat adták egy jónak hitt döntésért. Más út vagy más döntés nem létezett számukra.
És emlékeztessünk azokra is, akik a másik oldalon álltak. Akik úgy döntöttek, hogy gyilkolják, börtönbe vetetik és kínozzák a magyart. Emlékeztessünk, mert, ha nem emlékezünk az általuk elpusztított áldozatokra és hősökre végtelenül egyedül fogunk maradni és elveszünk a nemzetek mérhetetlenül nagy tengerében. Aki ezt nem érti, az sajnos már rég elveszett ebben a nagy tengerben.
Mi fiatalok emlékezni és emlékeztetni fogunk. Mert az emlékezés és emlékeztetés mindig a fiatalok, a következő generáció feladata. Éppen ezért a Fidelitas országos szervezete tavaly novemberben együttműködési megállapodást írt alá a volt recski és szovjet lágerekben raboskodó politikai elítéltek szervezeteivel. Az együttműködés elsődleges célja, hogy minél több fiatal megismerhesse az igazságtalanul börtönbe vetett volt foglyok és rabok történetét és ezekből a történetekből tanuljanak.
A szerződés aláírásakor abban is megegyeztek, hogy az együttműködést igyekeznek regionális szintre is kiterjeszteni. Ennek a regionális együttműködésnek lesz első állomása a Komárom-Esztergom megyei megállapodás aláírása. Az, hogy először a Fidelitas Komárom – Esztergom Megyei Választmányával írják alá az első regionális együttműködési megállapodást, külön öröm számunkra és nagyon megtisztelő. Ezúton is köszönjük, és ígérjük, hogy a lehető legjobb tudásunk szerint fogjuk segíteni a szervezetek munkáját.
Ha a kommunizmus áldozataira emlékezünk, akkor meg kell említeni Magyarország bölcsőjét, Esztergomot is, amely város talán az egyik legtöbbet szenvedte a magyar városok közül a történelem során. Az elmúlt évek megemlékezésein sokszor beszéltünk Dózsafalváról, Mindszentyről, a sötétkapui sortűzről, a megtorlásról és a Kádár-diktatúra örökségéről ill. annak jelenbe nyúló árnyairól.
De nem csak azok voltak a kommunizmus áldozatai, akiket pl. fent a Bazilika mellett, a régi hadosztály parancsnokság kövére fektettek átlőtt testtel, vérbe fagyva. Nem csak azok voltak az áldozatok, akiket bebörtönöztek, megkínoztak, vagy kivégeztek. Hanem azok is áldozatok voltak, akiket a rendszer „politikai megbízhatatlanságuk” miatt nem engedett tovább tanulni. Akiket kirúgtak munkahelyükről, akiket megfigyeltek és, azok is, akiknek a legváltozatosabb formában lehetetlenítették el életüket.
Szomorú időszaka volt ez Esztergomnak, a "klerikális reakció fészkének", "papok városának". De sajnos azt kell, hogy mondjam, ma is elég szomorú helyzetben van Esztergom.
Nem fogom most részletesen elemezni az „esztergomi válság” összetevőit, együtthatóit, netán felelőseit. Most, itt nem lenne ildomos. De beszél helyettem a város. Beszél, ha beülünk az autónkba, pontosabban az autónk tengelyéhez beszélnek a kátyúk. És beszélnek az épületek, a kövek és az emberek is. Lépten-nyomon, csak fül kell hozzá és szem. És, hogy ki vagy kik hallják meg a város üzenetét, biztos vagyok benne, hogy, arra is emlékezni fog Esztergom.
Ennek ellenére én szilárdan hiszek benne, hogy Esztergom egéről elvonulnak a sötét fellegek. Lehet, hogy nem ma, és egészen biztos, hogy nem holnap és nem holnapután, de egyszer biztosan. Öreg „kuruc város” ez. Túlélt tatárt, törököt, labancot, németet, oroszt, nácit, nyilast és kommunistát. Biztos vagyok benne, hogy ezt is túl fogja élni.
Én csak egy dolgot ígérhetek, hogy mi, a Fidelitas tagjai nagy örömmel veszünk részt minden olyan építőjellegű munkában, ami Esztergomot többé és nem kevesebbé teszi.
A mai napon a kommunizmus áldozataira emlékezünk, de nem csak emlékezni, koszorúzni és gyertyát gyújtani kell, hanem ennél sokkal többet kell tennünk. Mindennapi életünkben nekünk is meg kell hozni a mi saját döntéseinket. És ezekkel a mindennapi apró és nagyobb döntéseinkkel, méltóvá kell válnunk az áldozatok és a hősök emlékének őrzéséhez. Ha nem így teszünk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy nem a helyes irányba tartunk! Mert a helyes döntés elsősorban rajtunk múlik!
Nyugodjanak békében a hősök és az áldozatok!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
