Ezt a bejegyzést nem „hír anyagnak” szánom, hanem egy kérdést szeretnék feltenni az olvasóhoz. Jó barátom meghívására szűk családi körben a felvidéki Nánára látogattam el Szent István napján. A jeles nap alkalmából a templom előtt „magyar kaput” állított a település magyarsága. A rendezvényen megjelentek a helyi társadalmi élet képviselői, jó néhány vendég és több nánai polgár is.
Ahogy álltunk a templom előtt, nem messze a csodálatosan faragott „magyar kaputól” (a készítő művész hívta így) érdekes kontraszt bontakozott ki. Egyik oldalon: templom, díszes magyar kapu, ünneplőbe öltözött emberek, hagyományőrző lándzsások, magyar zászló, torokszorítóan szépen éneklő öreg nénikék. A másik oldalon, kissé lentebb az úton: néhány helyi kis srác és leányzó vonul. USA zászlós mintás és neonszínű pólóban, gatyában, ügyet sem vetve a világra. Hangoskodnak, röhögcsélnek: boldog tudatlanság. Közben a falu polgármestere, a szlovákiai magyar követség képviselője, a falu öregjei, a vendégek és még a „Jó Isten” se tudja kicsodák vigyázzban állva éneklik a magyar himnuszt. Majd a felszólalók Szent István tetteinek nagyságát dicsérik. Éppen a „szentistváni több nyelvű, szokású” országba vette hitet erősítik, miközben újra feltűnnek most már a másik irányból a már említett kis vagányok. Ismét hangosan nyihognak, nyekegnek, röhögcsélnek. Mintha ott sem lennénk tőlük néhány méterre. Mintha ma nem ünnep volna. Mintha az egész platz ahol ők és mi vagyunk nem is létezne. Mintha mi láthatatlanok, és némák lennénk. Ők meg kint a prérin... Harsányan, kergén, bolondan. Két külön világ. Egymás mellett, s mégis oly távol.
Én meg közben a „szentistváni többnyelvű és szokású nemzet” mai helyt állóságán morfondírozok.
Hm.
Aztán: Bumm!
Élesen hasít agyamba a gondolat: Mit csinálunk itt mi? Nánán? Magyarok? Helyiek, párkányiak, pestiek, esztergomiak? És egyáltalán mi történik itt?
Adott ötven magyar. Szlovákiában, Felvidéken, Szent István ünnepén. Ünnepelnek, énekelnek, kaput avatnak. Örülnek, büszkék és boldogok.
Adott négy helyi kis csávó. Aranyosak, olyan bájosan egyszerűek. Tudatlanok. Talán tapintatlanságuk miatt még kissé zavaróak is.
Mi ötvenen. Majdnem mind idős. Kevesen vannak ötven év alatt...
Ők négyen. Mind fiatalok...
Ahogy a mikéntekről gondolkodom és ezeknek a srácoknak szomorú társadalmi helyzetét próbálom elemezgetni magamban egyre csak mardos a gondolat. Ha megkérdeznék mit csinálunk itt, mit mondanék nekik?
A válaszom egyszerű lenne: megéljük magyarságunkat! Örömben, ünnepelve, barátságban!
Sokat foglalkoztam nehéz sorsú gyerekekkel tanárként és lenne rá egy tippem, hogy rögtön csípőből kérdeznének vissza: „Az meg mire jó? Megélni magyarságunkat? Minek?” Szinte látom szemeim előtt, ahogy öntudatosan odavágja hozzám: „Abból nem lehet megélni! Na csá, jó bulizást! Mi léptünk!” Közben tétova, szégyenlős, de már egyre távolodó kis hahorászás, kuncogás....
Mit mondanátok ilyenkor? Magyarázzuk el, hogy mit jelent a magyar zászló, a címer, a kis magyar közösség Szlovákiában, Nánán? Magyarázzuk el, hogy mit jelent mindennap megélni magyarságunkat, nemzeti ünnepeinkkor „piros-fehér-zöldbe öltöztetni” szívünket?
Igen! Jó lenne beszélgetni azokkal a kis suhancokkal! Megértenék? Nem hiszem! Akarnák megérteni? Sok türelemmel, baráti hangnemben talán igen!
Akkor miért nem tesszük? Miért csak oly kevesen próbálják meg?
Mert nincs rajta haszon? Talán...
Pedig, ha végig gondoljuk akkor könnyen rájöhetünk, hogy micsoda haszon van ebben (csakhogy elanyagiasodott világunk „haszon-veszteség elemző” értékrendjének felfogásánál maradjak).
A választ ebből a gondolatból lehet indítani: Aki nem akar küzdeni, az ne is akarjon a tiszta, kövezett úton haladni. Annak csak a sunnyogás jut a kertek alatt. Csendben, meglapulva.
Szóval, ha arról beszélünk, siránkozunk, hogy milyen kicsi, súlytalan ország vagyunk a nagyhatalmak közt és velünk mindig csak kitolnak a nagyok akkor gondoljunk arra, hogy miért van ez. Talán nem azért mert, ha valaki szolgaként sunyít az erősebb lába mellé, azzal szolgaként is bánnak? Éppen annyit tiszteletet, bért és megbecsülést kap, amennyi egy szolgának jussa.
Valami ilyesféle gondolatok jártak a fejemben az ünnepség alatt. (Ezúton is elnézést kérek a szónokoktól.)
A kérdésem a következő és ezt döntse el mindenki magában: merjünk többnek lenni és tenni érte, vagy beérjük kevesebbel is csak ne kelljen tenni érte semmit? (A kérdést természetesen a magyarság megélésével kapcsolatos összefüggéseiben kell értelmezni.)
Attól félek, hogy azok a kedvesen hangos kis suhancok - még, ha nem is tudnak róla - már "régen" választottak...
